Szivarfüstbe burkolózva – Kuba aranya

A szivarozás szerelmesei biztosan ismerik azt az érzést, amikor a hétköznapok mókuskerekéből kiszakadva hátradőlnek a székben és a fényűző szivarfüstbe burkolózva mélyednek el gondolataikban. Bizonyára azt sokan tudják, hogy Kuba hírneve szorosan összefügg a szivarokéval, cikkünkből most az is kiderül, hogyan szereztek ekkora népszerűséget maguknak és milyen hosszú és összetett múlt áll a kubai szivaripar mögött.

Ahogyan neve is tükrözi a kubai szivarokat dohánylevelek felhasználásával készítik, melyeket Kubában termesztenek és kezelnek. Bár a különböző dohány fajták a sziget különböző szegleteiről származhatnak, egy biztosra vehető, hogy mindegyik ebből az egzotikus trópusi országból származik. A kubai szivarokat sokan a legjobb minőségűnek tartják, melynek egyik oka a tökéletes kubai éghajlat, másik pedig a „Torcedors”-ok szakértelme, akik kivételes képzettséggel és szakértelemmel tekerik a szivarokat a gyárakban. A világszerte ismert szivarok, mint a Montecristo, Cohiba vagy a Partagas is lenyűgöző technikákkal, kézzel készülnek.

Noha nincsen meghatározva pontosan mikortól is termesztenek dohányt Kubában, a történészek úgy vélik, hogy Kr.e. 2000-3000 között érkezett az országba a növény Dél-Amerikából. Ezt az új növényt „cohibának” keresztelték, mely napjainkban egy jelentős szivarmárka nevét képviseli. A dohányt először gyógyászati célokra használták, valamit a vallási szertartások és társadalmi összejövetelek szerves részévé vált.

Noha más dél-amerikai országokban, köztük a Dominikai Köztársaságban is termesztették, Kolumbusz 1492-es útján már feljegyzett olyan megfigyeléseket, hogy a helyiek pálmalevélbe csavart dohányt pöfékeltek. Innentől kezdve nem sok idő kellett hozzá, hogy a világ többi része is belekóstoljon az új időtöltésbe, Spanyolország gyorsan a szivarozók vezető országa lett, mielőtt elterjedt volna Európában, Perzsiában, Törökországban és Japánban.

A dohányipar fejlődésére a spanyolok voltak a legnagyobb hatással, akik Dél-Amerikában 1531-ben kezdték el termeszteni a dohánynövényeket és 1542-re megalapították Kubában az első szivargyárat. Mivel a dohányzás egyre népszerűbbé vált az egész világon számos korlátozás és szabályozás lépett életbe. Az egyik legismertebb a királyi monopólium volt, melyet V. Fülöp spanyol király vezetett be 1717-ben. A dohánymonopóliumként ismert korlátozások a dohánykereskedelmet szabályozták, e szerint az összes dohányterméket csak spanyol kikötőkön keresztül küldhették tovább. Ezt csak száz évvel később oldották fel, mely szabad kereskedelmet jelentett Kuba és a világ többi része között.

Ezt megelőzően a Kubában termesztett dohányleveleket Spanyolországba küldték, ahol az ottani dohánygyárakban sodortak belőle szivart és cigarettát. Azonban az 1800-as években rájöttek, hogy sokkal jobban megnöveli a szivarok élettartamát és minőségét, ha már szállítás előtt megtekerik őket. Ennek hozadékaként rohamtempóban építettek gyárakat Kubában. 1859-re több mint 10 000 dohányültetvény és 1300 gyár található az országban. Ez az időszak volt a kubai szivargyártás aranykora, számos olyan gyár rakta le vállalkozásainak pilléreit, melyek ma is piacvezetők, mint például a Partagas, a Romeo y Julieta, H. Upmann és Punch márkák.

A dohányültetvényeken ekkor sok más betakarítási munkával ellentétben nem használtak rabszolgákat, mivel a dohánynövény leveleit túl törékenynek tartották. Az ültetvénytulajdonosok úgy gondolták, hogy csak egy szabad ember képes olyan finomsággal érni a levelekhez, melyek a betakarításukhoz szükséges. A munka elvégzésére így a Kanári-szigetekről hoztak bevándorlókat.

A szivar népszerűsége az 1920-as években hanyatlani kezdett melynek számos oka volt. Az egyik a cigaretták iránti megnövekedett kereslet volt, hiszen az I. Világháború alatt a katonák ehhez könnyebben hozzájutottak, mint a szivarhoz. A marketing kampányok szintén a dohányzás divatosságát helyezték előtérbe, így a dohány elsődleges felhasználásává a cigaretta vált az Egyesült Államokban az 1920-as évek közepére. A szivar iránti érdeklődés csökkenésének másik oka a géppel gyártott szivarok bevezetése volt. Míg a kubai szivarok többségét ma is kézzel tekerik, a többi szivargyártó gépiesítette a folyamatot, különösen a nagy világválság idején. Sok szivarrajongó azonban úgy gondolta, hogy a géppel készítettek nem olyan jó minőséget képviselnek. Mindezek és a pénzügyi nehézségek együttvéve egyre több embert irányítottak más dohánytermékek, például a cigaretta felé.

A kubai szivargyártás újbóli felemelkedése egybeesett Fidel Castro hatalomra kerülésével. 1960-ra átvette az ipar irányítását, államosítva az összes gyárat és márkát. Ebben az időben vált a Cohiba az első nemzeti vállalattá, mely mai napig Kuba legnagyobb szivarmárkája. Azonban a szivaripar számos vezetője találta száműzetésben magát ebben az időszakban, sokan a szomszédos országokba költözve kamatoztatták tudásukat és szenvedélyüket a dohánygyártásban. Az 1962-es Kuba és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi embargó további lehetőségeket tartogatott a riválisok számára, hiszen az amerikai dohányvállalatok kénytelenek voltak más forrásokból – Dominikából, Puerto Ricoból, Kolumbiából – származó dohányt használni.

A kubai kormány a mai napig ellenőrzi az ország szivariparát, a kormányzati ellenőrzés biztosítja az összes szivar minőségi színvonalát, az előírások és a címkézés pedig megkönnyíti a hamisítványok felismerését.